holtvágányra döcögött végül a kopott vörös villamos kalauz és vezető nélkül döcögött holtvágányra végül a kopott vörös villamos
nem volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett bíborló színben sok beszéddel meg volt rakva virágos néppel bezzeg amikor érkezett
vöröslött de amint utólag utólag minden kiderül bíborát nem a pirkadó nap vértől vereslett, mint utólag utólag minden kiderül
mint a görög tragédiában belül történt mi megesett a színen csak siránkozás van mint a görög tragédiában belül történt mi megesett
hát sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el honnan lehetett volna tudni hogy sic tranzit gloria mundi a dicsőség így múlik el
s itt állunk ismét mint az ujjunk sok hite-volt-nincs nincstelen a magunk kárán kell tanulnunk ismét itt állunk, mint az ujjunk sok hite volt-nincs nincstelen
s tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos sárgára avagy zöldre festve tülekedünk egymásnak esve ha jön a volt-már villamos
félre ne értsd a dalom, testvér nem sirató csak szomorú nem szeretném ha lépre mennél félre ne értsd ismét/lem, testvér nem sirató csak szomorú
Mellékdal a pótkerekekre
de holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos eljárt-e az idő fölötte és holtvágányra döcögött-e vajon a veres villamos
s nem lesz-é vajon visszatérte boldog aki nem éri meg halomra halnak miatta s érte most is, s ha lenne visszatérte boldog, aki nem éri meg
Megdorgálta somolygó Molyocskáját Mamamoly: "Moly, moly, moly, moly, bozsemoly, nem leszel te sose moly! Bárcsak lennél oly galád, mint egy komoly molycsalád! De lepke se leszel, mert csak, mert csak, mert csak, pfuj, ringyet-rongyot eszel… Moly, moly, moly, moly, bozsemoly, rossz rongyokért ne bomolj! Mamlasz, ne légy oly mulya, csak légy komoly moly-pulya! Ne szomoríts minket: egyél, egyél, egyél hát habos selyeminget… Moly, moly, moly, moly, bozsemoly, légy mohó, mint Papamoly! Szőrmét, bundát, jó gyapjút – bármit megkóstol apjuk… Mert sose válogat, ő még, ő még, ő még, nézd, zoknit is rágogat!”
Közbeszólt ám a locska, finnyáskodó Molyocska: „Jaj, Mamamoly, Mamamoly! Ilyet ne is galagyolj… Bár finom a zokni – nem és nem és nem és nem, nem tudom megszokni!”
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt' Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.
Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sirva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!..." S int a király. S elérte még A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék - No halld meg Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még - No halld meg Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -
S Edward király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát. 1
1. A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. - A. J.