Kányádi Sándor (1929-)

Metszet
1982

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

Kányádi Sándor (1929-)

Éjfél utáni nyelv
(1982)

vannak vidékek ahol a
várótermekben éjszaka
a félhomály s a bűz
füstjéből mintha tűz
parázslana föl félnomád
éjfél utáni nyelv üti föl táborát
szitkok jajgatás röpköd és
arany- és kivertfogú röhögés
felkúszik a falon a mennyezetre hág
elnyomja a kinti tolató-zakotát
elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést
nő és feszül már-már a tetőn ütve rést
köpenyed mögül félve ki-kilessz
látomás kísért hogy vajon mi lesz
mondjuk két-három század év után
a szent mihály templom gótikus ablakán
lábuk lógázva a szentély serlegét
köszöntik egymásra akár csak az elébb
leharapván a flaskakupakot
testvéreim cigányok igyatok
és isznak s amíg gurguláz a szesz
ki-kilesve fogódzót keressz
se péter se máté csak jános van jelen
fölvisít egy csecsemő hirtelen
majd kétmarokra fogja a tömött
elébuggyantott gyönyörű csöcsöt
szívja mintha szeszt óriásra nő
lehunyt pillád alatt a csecsemő
az éjfél utáni nyelv bozontos busa

és nagyétvágyú krisztusa

Kányádi Sándor (1929-)

Oki Asalcsi balladája
(1982)

vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem
véremmel egy vér ki verset
két megyényi népnek szerzett
két megyének két kötelnyi
verset s utána letenni
váltani a tollat késre
sztetoszkópra és szikére
megmaradni néma társnak
híven ahhoz kit bezártak
kuzebáj gerd csöndjét önként
vállalni de nem az önkényt
életen át hallgatással
dacolni az elnyomással
köldök-néző európa
honnan is tudhatta volna
nem lett belőle botránykő
mért nem dalol a votják nő
csak ki érte csak ki élte
s két megyényi kicsi népe
csak ők tudják csak mi tudjuk
még álmunkban is motyogjuk
el mert hallgatni s gyógyított
meghódoltat és hódítót
életen át hallgatással
szembeszállt az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat

Kányádi Sándor (1929-)

Indián ének
1982

vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol

pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében

vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak

Örmény sírkövek
1982

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

Kányádi Sándor (1929-)

Vannak vidékek (ciklus)

Vannak vidékek
1974

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

Előhang
1982

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Viseltes szókkal
1982

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Varró Dániel (1977-)

Magyarázkodó

Én… Én? Én semmit nem csináltam 
itt, tőle messze szépen álltam, 
és akkor, ej...

Itt álltam szépen tőle távol, 
és így puff, felborult magától, 
nem löktem el,

belebotlott a kismotorba, 
mi sajnos nem volt elpakolva 
véletlenül,

nem én nem tettem a helyére, 
még mondtam is, hogy: "Ide – jé – be 
ez hogy kerül?"

Ott álltam messze, nem mögötte, 
így bumm, a fejét beütötte, 
nagyon picit,

de egyáltalán nem nevettem, 
mikor hallottam, ahogy nyekken, 
csak sajnos itt

a xilofonban megbotolva 
úgy estem, képzeld, éppen orra 
– nahát ilyet! –

hogy felrepültem az égre, 
és dizzs, ráestem a fejére. 
De nem direkt!

Varró Dániel (1977-)

Parancsolgató

Hat óra hét, a mindenét,
felkelni, emberek!
Hat óra hét, és anyu még
az ágyban hentereg?

Szülők, szülők, ti zendülők,
elmúlt a pihenő!
Müzlit nekem, de mielőtt
államra pihe nő!

Müzlim csokis lehet csakis,
szavamra, ez parancs!
S pohárba töltve lé legyen,
vagy alma, vagy narancs.

Hat óra húsz, se tej, se dzsúsz?
Hitemre! Mi van itt?
Hol van, hahó, a kakaó?
Mihály nem ihatik?

Miért nem hozod, te átkozott,
szalámis szendvicsem?
Partedlimet nyakamba tedd,
és közben zengd dicsem!

Varró Dániel (1977-)

HERCEGNŐS LIMERIKEK

Volt egy kis hercegnő, Leia.
Kérdezték: "Van nálad kaja?
Kakaós csigádon
osztozunk? Imádom!"
Azt mondta, az csak a haja.

Hétalvó volt Csipkerózsika,
horkolt a rózsás kis nózija.
Jöttek a hercegek,
"Keljél föl!" "Nem kelek."
"Kelj föl!" "Nem." Kelj föl!" "Nem." "Jó, szia."

Volt egy kis sellőlány, Ariel,
vonzotta a balett-karrier.
"Hadd balett-táncoljak!"
Azt mondták: "Hát jó, csak
nincs lábad, kislányom, amivel."

LOVAGOS LIMERIKEK

Vagány kis dzsedi volt Obi Van,
legnagyobb májer az oviban.
Ivott egy vizet –
„Kérek még tizet!
De olyat, amiben bubi van!”

Volt egy Don, úgy hívták Quijote,
vívni a szélmalmot kihítta:
„Védd magad, gaz malom!”
Nem tudni, hogy vajon
mind a négy kereke kivolt-e.

Füllentős lovag volt Galahad,
hencegni rendkívül szeretett.
„Megvan a Szent Grál!”
„Az nem egy lekvár?”
kérdezték. „Ja” mondta, „de lehet.”

Varró Dániel (1977-)

A dackorszak vége

Lassan hozzá kezdünk szokni,
hogy a lábunkon van zokni.

Lassan belenyugszunk abba,
hogy a fülünkön van sapka.

Nem ordítunk, mint az állat
már, ha ránk adják a sálat.

Szinte érteni is kezdjük,
hogy mért húzzák ránk a kesztyűt.

Leigáztak sajna minket
nyakig gombolt, zsarnok ingek,
gaz, cipzáros kardigánok -
nem vagyunk már partizánok.

Bertók László (1935-)

Platón benéz az ablakon

A visszavert fény évszaka, 
Platón benéz az ablakon, 
kezében ásó és kapa, 
csodálkozik, hogy itt lakom.

Mondanám, hogy rögtön megyek, 
lehetnék még jó asztalos, 
de megbénít a döbbenet, 
silány tükörré foncsoroz. 

Mondanám, hogy nem én vagyok, 
bűnössé tett a félelem, 
hátam mögött a lét dadog, 
előttem a történelem. 

Mondanám, hogy nincsen remény, 
hogy maholnap ötven leszek, 
s ami árnyékból költemény, 
a valóságban egyszeregy. 

Mondanám, hogy akkor mi van, 
miért jobb, aki boldogabb, 
s ha a varázs anyagtalan, 
mire emlékszik az anyag? 

Mondanám, hogy egyébiránt, 
hogy vártam már, hogy jónapot, 
de minden sorvég rímbe ránt, 
csak hazudnék, csak hallgatok.